A nondirektív segítő beszélgetést Carl R. Rogers pszichológus vezette be, olyan esetekre alkalmazható, amelyeket a személy önerőből is meg tudna oldani, viszont az aktuális problémamegoldási stratégiái és énvédő mechanizmusai nem megfelelőek. A segítő kapcsolat egy olyan együttlét a másik személlyel, melynek eredménye a növekedés. A személy saját erőforrásait mozgósítjuk az emberi kapcsolatok által. Ezek biztosíthatják, önmaga jobb megértését és életvezetésének pozitív változásait. (Székely, 2018) Rogers hangsúlyozza, hogy a gyógyulás és a pozitív változások, magában a segítő kapcsolatban történnek. Ezért is van kiemelt szerepe a kapcsolat minőségének.
„Ha képes vagyok létrehozni egy bizonyos típusú kapcsolatot, a másik személy fel fogja fedezni önmagában azt a képességet, amellyel ezt a kapcsolatot növekedésre használhatja: személyisége fejlődni fog” (Rogers, 2014, 65), fogalmazta meg Carl R. Rogers a segítő kapcsolatról, átfogó hipotézisként. A segítő kapcsolatot olyan kapcsolatként definiálta, „amelyben az egyik résztvevő elhatározása az, hogy a másik fél – vagy akár mindkét résztvevő fél – belső, látens, emberi értékei a felszínre jöhessenek, jobban kifejeződhessenek, és hatékonyabban funkcionálhassanak.” (Rogers, 2014, 75)
Rogers felismerte, hogy a segítő kapcsolat nem lehet eredményes, ha a segítő nem lát értéket a kliensben, ha nincs arról mélyen meggyőződve, hogy minden ember értékek hordozója. Ez az érték feltétel nélküli, nem függ az egyén tetteitől és viselkedésétől. A segítőnek képesnek kell lenni arra, hogy visszatükrözze ezeket a pozitív értékeket a másik ember felé. A feltétel nélküli elfogadást általában három összetevőre szokták bontani:
- Pozitív érzelmi odafordulás
- Non-direktívitás
- Feltétel nélküliség (Tringer, 1992, 54)
Pozitív érzelmi odafordulás
A „pozitív elfogadás” hatására a kliensben egy olyan folyamat indul el, amely által valóban eljut önmagához. (H. Faber – E. van der Schoot: 2005, 49) Ez a pozitív elfogadás megengedi a kliensnek, hogy igazán önmaga legyen. A segítő teret ad a kliens negatív, fájdalmas érzéseinek ugyanúgy, mint a pozitív, érett érzéseknek. Elfogadja a másikat, mint önálló személyiséget.
A beleérző megértés azt is jelenti, hogy a segítő képes pontosan megérteni a kliens belső világát, úgy érzékeli azt mintha belülről látná. De nem veszíti el ezt a „mintha” jelleget egy pillanatra sem. Másrészt viszont, a segítő végig megőrzi kívülállóságát, hogy így tudja a kliens számára a legnagyobb segítséget megadni.
Non-direktívitás:
A segítő beszélgetés non-direktívitása, többek között abban is megnyilvánul, hogy nincs koncepciója. A beszélgetés látszólag spontán történik, arról ami éppen a klienst foglalkoztatja. Minden beszélgetés egy új kaland, egy „út az ismeretlenbe”. (Tringer, 1992, 54-55)
A beszélgetés témáját a kliens határozza meg, mindig az ő problémája a kiindulási alap. Ha úgy érzi, szabadon témát válthat, ő dönti el meddig szeretne elmenni, hol húz határokat.
Nagyon érdekes Fosdick hasonlata a lelkigondozói beszélgetésről: „…hasonlít a szigetre való leszálláshoz: gépünkkel előbb az egész szigetet körül kell repülnünk, hogy meglássuk a biztos leszállóhelyet.” (H. Faber – E. van der Schoot: 2005)
Feltétel nélküliség
A segítő személyének nagy jelentősége van. Csak akkor lesz képes másokkal harmonikus kapcsolatot létrehozni, ha saját magával is harmóniában van. Mások iránti empátiára csak úgy lesz képes, ha saját magát, saját érzéseit is el tudja fogadni. Rogers úgy fogalmazza meg, hogy a segítő érezzen meleg, gondoskodó érzést a kliens iránt. Ez a fajta gondoskodás nem köti semmilyen feltételhez a pozitív érzéseit. Azt jelenti, hogy a segítő elfogadja a kliens egész személyiségét, a pozitív és a negatív vonásaival együtt. Ez jelenti a segített személy számára azt is, hogy szabadon kifejezheti rossz és fájdalmas érzéseit is ugyanúgy, mint a pozitív és érett érzéseket.
Általában nehezen engedjük meg a környezetünkben élő embereknek, hogy a dolgokról más véleményt valljanak, máshogy érezzenek, mint mi. Az a kérdés, hogy tudunk-e ezen a hozzáállásunkon változtatni? Ha elfogadunk egy másik embert, érzéseivel, viselkedésével, véleményével együtt, vagyis teljes személyiségét, akkor tudunk valóban segítségére lenni abban, hogy egészséges személyiséggé váljon. Ekkor lesz képes arra, hogy hibás viselkedéseit, személyiségjegyeit megváltoztassa. Ezt Rogers így írja le: „Egyre inkább úgy érzem, hogy minél jobban megértünk és minél inkább elfogadunk valakit, annál inkább sikerül megválnia azoktól a hamis viselkedésmódoktól, amelyek korábban az élettel való kapcsolatát jelentették, és annál inkább képes elmozdulni egy olyan irányba, amely valamilyen szempontból pozitívnak tekinthető.” (Rogers, 2014)
Nagyon fontos tudatosítani a segítőnek, hogy a feltétlen elfogadás a kliens személyének szól, és nem jelenti egyben minden tulajdonságának és cselekedetének elfogadását.
Az elfogadó légkör túlmutat a segítő kapcsolat keretein. A valódi, hiteles szülő-gyerek, tanár-diák kapcsolatok, illetve barátságok is mind a feltétlen elfogadáson alapulhatnak. (Tringer, 1992, 55-56)
Végül még egy fontos feltételről szeretnék írni, amely szükséges a segítő kapcsolat létrejöttéhez.
Hitelesség vagy kongruencia
A feltétel nélküli elfogadás a segítő attitűdjeit határozza meg, a kongruencia pedig a segítő személyiségét mélyen érintő követelményeket fogalmaz meg. (Tringer, 1992)
Rogers szerint a változás eléréséhez szükséges, hogy a segítő egységes, integrált, hiteles (kongruens) személy legyen. Tehát saját magát adja, nem pedig egy szerepet játszik. Ilyenkor nem csak azt érezzük, hogy a személy azt teszi, amit gondol, hanem tudjuk, hogy a legmélyebb érzések szintjén is szinkronban van a szavaival. Ha egy emberen azt látjuk, hogy talán maga sem tudja, mit érez, vagy amit mond az nem „igazi”, akkor általában távolságtartóak vagyunk vele. Ellenben, ha valakin érezzük, hogy teljesen elfogadja a saját érzéseit, „olyan, mint egy nyitott könyv”, akkor a vele való kapcsolatban mi is biztonságban érezzük magunkat. (Rogers, 2014)
Fontos, hogy a segítő valódi, hiteles reakciókat adjon a kliens megnyilvánulásaira. Ne helyezkedjen el egy szerepbe, amihez ragaszkodik. Szabad kimutatnia a megfelelő érzelmeit, ha ez nem zavarja meg a segítés folyamatát. A segítő hitelessége a klienst is bátorítani fogja, és őt is mélyebb hitelességre vezeti. (Ferris, 51-52)
A segítő kapcsolatban a kliens fokozatosan halad saját kongruenciája felé. A kapcsolat elején sokszor még szerepet játszik, például eljátssza a „jó kliens” szerepét. Később, a kapcsolat mélyülésével, már egyre inkább fel meri vállalni saját magát, és egyre jobban mer ő is valós személyként jelen lenni a segítő kapcsolatban. Később ezt a fajta valós jelenlétet már saját kapcsolataiban is képessé válik megélni.
Felhasznált irodalom
Rogers, R. Carl (2015): Valakivé válni,
Tringer László (27): A gyógyító beszélgetés,
Faber – E. van der Schoot (2005): A lelkigondozói beszélgetés lélektana,
Székely György (Embertárs, 2018/1.): Terápiás találkozások – Nondirektív segítőkapcsolat és többirányú elköteleződés
